Időugrás berendelés: sorozat kritika a filmvilágban

Az utóbbi évek sorozatgyártási hulláma nem lassul, és ezek között egyre több olyan történetet találunk, amelyek az idő kezelése köré épülnek. Az időugrás berendelés mint narratív eszköz szinte új dimenziót nyitott meg a televíziós sorozatok világában, de vajon mindig szükséges vagy működőképes ez a forma? Sorozatrajongóként gyakran állunk a képernyő előtt döbbenten – vagy éppen ujjongva – amikor egy-egy karakter hirtelen évek múlva bukkan fel újra. Az ilyen fordulatok hatása érezhető, de nem mindig pozitív.

Ha megnézzük a kortárs sorozatpiac termékeit, gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy már bejáratott sorozat egy adott évadánál időugrást alkalmaz. Ez az időugrás berendelés gyakran egy új szintre emeli a történetet, de sokszor inkább elbizonytalanítja a nézőket. A „Westworld” vagy a „Dark” tökéletes példák arra, hogyan lehet ezt magas szinten művelni – páratlan történetvezetéssel, logikai komplexitással. Itt az idő nem csupán díszlet, hanem főszereplővé válik.

Ugyanakkor sok sorozatnál az időugrás csak eszköz arra, hogy új karaktereket vezessenek be, régi szálakat elvarrjanak, vagy egyszerűen csak frissességet csempésszenek a forgatókönyvbe. A rajongók egy része azonban nehezen birkózik meg ezekkel a hirtelen változásokkal. A megalapozatlan vagy erőltetett időugrás berendelés könnyen megbontja a történet kohézióját, és elidegenítheti a hűséges nézőket.

A filmsorozatok világában minden döntés, így a narratív ugrások is, komoly súlyt kapnak. Ma már nem elég csak jól kinéző képekkel és izgalmas fordulatokkal fenntartani az érdeklődést. A nézők intelligensek, érzékenyek a karakterek fejlődésére, és az ilyen formai újítások azonnali reakciókat váltanak ki a közösségi médiában, kritikákban. A jó időugrás berendelés tehát nemcsak meglepő, hanem megalapozott és érzékeny kell, hogy legyen.

Sokan emlékezhetnek például azokra a pillanatokra, amikor egy kedvelt karakter múltjának titkaira derült fény egy időugrás segítségével. Ezek a fordulatok érzelmileg megérintik a nézőket, és új színt adnak a történetnek. Máskor viszont egy évadot lezáró cliffhanger után egy hirtelen időugrás teljesen új alapokra helyezi a világot – mintha egy másik sorozatot néznénk.

Nem mehetünk el szó nélkül a moziműfaj hasonló kísérletei mellett sem. A filmtörténetben is találhatunk kiváló példákat az időugrással való bánásmódra – gondoljunk csak a „Vissza a jövőbe” trilógiára vagy a „Looper” című filmre. Ezek a produkciók nemcsak hogy vizuálisan lenyűgözők, de fundamentálisan befolyásolták azt, ahogyan ma a sorozatkészítők dolgoznak az idővel mint elbeszélési elemmel.

Végső soron a kérdés mindig ugyanaz: valóban szolgálja-e a történetet az adott időugrás berendelés, vagy csupán a formai játék miatt döntöttek mellette az alkotók? A válasz sokszor köztes, és a néző döntésére van bízva, hogy mennyire engedi, hogy ez a fajta struktúra megragadja vagy épp eltávolítsa őt a történettől.