Ismerős az érzés, amikor vége van egy Black Mirror epizódnak, és csak ülsz némán, a gondolataid kavarognak, és mintha a saját telefonod is gyanúsan csillogna a kezedben? Ez az, ami miatt sokunk számára nem csak egy egyszerű sorozat a Black Mirror. Nem a pörgős akció vagy a nagy dráma fog meg benne elsősorban, hanem a bőr alá kúszó, nyugtalanító mi van, ha?” kérdés.
Ez a széria mesterien játszik a félelmeinkkel, különösen azokkal, amelyek a technológia rohamos fejlődésével kapcsolatosak. Minden egyes epizód egy önálló, kisfilm-szerű alkotás, ami lehetővé teszi, hogy a készítők teljesen új ötleteket és témákat járjanak körbe anélkül, hogy egy nagyszabású történetívbe kellene illeszteniük. Ez a formátum frissességet ad, és sosem lehet tudni, éppen melyik sötét sarokba vezet minket a következő rész.
Sok sorozatkritika kiemeli a Black Mirror merészségét és azt, ahogyan képes görbe tükröt tartani elénk. Nem finomkodik, ha az emberi gyarlóságot vagy a társadalom árnyoldalait mutatja be a digitális kor kontextusában. A „mondanivaló” itt nem elrejtett vagy kétértelmű; ütős, néha sokkoló, de mindig releváns.
Nincs két egyforma epizód, de mindegyik közös pontja a technológia és az emberi természet metszéspontja. Hogyan változtat meg minket, a kapcsolatainkat, az erkölcsi normáinkat az, amit a digitális eszközök lehetővé tesznek? Ez a Black Mirror örökös kérdése, és pont ettől válik a sorozat többé, mint egyszerű szórakoztatás. Kíméletlen, elgondolkodtató, és garantáltan nem hagy nyugodni.